Kavargó világ

“Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam.”
Arany János

Kavarognak bennem az érzéseim, sőt inkább már háborognak. A sírás szélén állok, szellemileg fáradt vagyok, lelkileg meg törött. Pedig látszólag nincs okom rá… látszólag…
Látszólag van pasim, van hol laknom, van munkám, hát miért nem vagyok boldog?
A munkával együtt jár a főnök, aki nap, mint nap megtalál valamivel (klasszikus van rajtad sapka – nincs rajtad sapka effekt), nem kis vehemenciával, amit nem bír el az én kis lelkivilágom. Ez adta az alaplökést a szakadék felé, csökkent a tűrőképességem.
Következő löketet a diákjaim adták, mikor neveletlenségük és logikájuk hiányában azért köptek be a vezetőségnél, mert engedtem őket játszani… hát normális az ilyen? Most akkor megéri kedves tanárnak lenni, aki nem minden 45 percet tölt a tananyag gyermekfejekbe tuszkolásával? Nem értem én ezt.
No, eléggé lavíroztam már azon a bizonyos sziklaperemen, amikor barátaim (legalábbis annak tartott emberek) gyorsan megpöcköltek, hát ne billegjek már ott hiába. Amikor tényleg számítani szerettem volna rájuk, hogy egy kicsit kimozgassanak mostanában igencsak ingatag és depresszív mindennapjaimból, persze akkor fordultak el tőlem. De talán ez a normális, és én várok el túl sokat.
De azért zuhanás közben is utánam rúgtak kedves diákjaim, nehogy már nyugodtan érjek földet: kijavítottam az érettségiket… nagyjából olyan érzés, mint amikor dolgozol egy jégszobron 4 évig, majd jön a vevő, földhöz vágja és elsétál a fejével. Bár elég eltúlzott képre sikeredett, de talán megérthető belőle, milyen érzés egy tanárnak, mikor diákjai a négy év végén a nullával egyenlő szinten adják vissza minden munkáját.
…
Még nem értem földet. Van még két hét a suliból, és utána jönnek csak a szóbeli vizsgák. Elméletileg még a barátaimmal is találkozom… valamikor. Biztos kapok még pár talpat a hátamba, míg leérek, és ki tudja, ki tűzdeli a karókat odalent, de én kicsit reménykedem. Talán…
Talán valaki, valaki körülöttem értékesnek is tart annyira, hogy hozzon egy trambulint, hogy visszaugorhassak a tetejére. De megéri? Hogy újra visszalökjenek? Talán…